2. fejezet

-Megjöttem! -kiabáltam, amikor beléptem a házba. Anya épp palacsintát sütött. Este hétkor.
-Szia kicsim! Mimi megint kiszökött. -mondta. Ez mindent megmagyaráz. Mimi az öcsém aranyhörcsöge. Valahogy mindig kiszabadul és csak a palacsinta illatára kerül elő. Szerintem ez elég fura.
-Mi történt már megint? – nézett rám anya a tűzhely mellől összeráncolt szemöldökkel. A „Már megint” arra utalt, hogy majdnem minden nap történt velem valami hasonló. Mintha valami balszerencse-mágnes lennék. Néha én magam is elcsodálkozom, hogy még élek. Múlt héten például elkezdték felújítani a szomszéd ház tetejét. Amikor iskolába menetelmentem a ház előtt csaknem eltalált egy lehulló cserép.
-Semmi, csak esik az eső.- mondtam. Nem tudtam kiverni a fejemből annak a fiúnak a pillantását.
-Értem. -fordult vissza a tűzhelyhez- Öltözz át és gy…-ebben a pillanatban Mimi úgy döntött megunta a kóborlást és előbújt a konyhaszekrény alól. Anyának több se kellett ,megragadta a kis hörcsögöt és visszarakta a ketrecébe.
Úgy döntöttem eleget láttam. Felmentem a szobámba, hogy átöltözzek. Ahogy beléptem az ajtón rögtön láttam, hogy valami megváltozott. Valami, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Az ágy ott állt a fal mellett, az íróasztal a az ablak alatt, az éjjeli szekrény is ott volt az ágy mellett és azon ott volt….Igen, ott volt egy kép rólam és Adamről, amit nem én raktam oda. Határozottan emlékszem, hogy azt a képet beraktam egy nagy dobozba –az összes olyan cuccal együtt, amelyeknek bármi köze volt Adamhez- és levittem a pincébe. Ez a kép is ott volt a dobozban, méghozzá a legalján. Hogy került mégis ide?
-Mira! Gyere vacsorázni!- kiabált fel az öt éves öcsém.
-Nem vagyok éhes! -kiabáltam vissza, pedig igazság szerint nagyon éhes voltam. Egészen addig amíg meg nem láttam a képet. Ez elvette az étvágyam. Rájöttem, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Egy ilyen lány mint én, egy olyan srác nélkül mint Adam csak egy rakás szerencsétlenség.
Miket hordok itt össze? Ez mind a képről jutott eszembe? Boldognak kéne lennem, hogy vége. Vége örökre. Adam és én…Ránéztem a képre. Tökéletesek voltatok együtt. -sugallta .
-Palmira! Gyere vacsorázni, meg kell beszélnünk valamit! -ez már apa hangja volt.Gyorsan átöltöztem és lefutottam a lépcsőn. Már az egész család az asztalnál ült. Szuper, szóval családi kupaktanács lesz.
-Gyere szívem, ülj le. -szólt anyám és két palacsintát tett a tányéromra. Óvatosan leültem a székre, készen arra, hogy gyorsan felálljak, ha a beszélgetés kínos irányba fordulna. Például, ha ismét a szakításomat tárgyalnánk meg, mint az elmúlt egy hónapban majdnem minden este.
-Nos, ha már így összejöttünk –kezdte apa –lenne egy bejelentésem. Anyátok és én elutazunk egy időre, jobban mondva két hétre vakációzni és arra gondoltunk, mivel a tavaszi szünet egy hét múlva lesz, ti is velünk jöhetnétek.
Anyáék gyakran utaznak. Voltak már Olaszországban, Japánban, Ausztráliában. Rendszerint minket nem vittek magukkal, legalábbis engem nem. Mike-ot az öcsémet mindig elvitték a nagynénénkhez, aki a szomszéd kisvárosban lakik. Én rendszerint itthon maradtam. Nem rajongok az utazásért .A repülőktől félek a legjobban. Igen, félek. Szóval előfordul, hogy egy-egy hétre itthon maradok. Egyedül. De két hétre még soha nem utaztak el. És nem ajánlották fel még soha, hogy kivesznek egy hétre a suliból. Soha. Még egy napra sem szoktak elkérni. Most nyilván azt gondoljátok kapva- kapok az alkalmon és igent mondok.- Mindegy, hogy félek-e az utazástól vagy sem. Egy hét lógás a suliból minden félelmemet el kéne, hogy oszlassa. Hát, aki erre fogad, hatalmasat fog koppani. Engem senki nem vehet rá, hogy felüljek a repülőre.
-Öhm...Ez nagyon szuper. Hova mentek?- kérdeztem. Megpróbáltam lelkesnek tűnni, miközben azon gondolkodtam, hogyan utasíthatnám vissza ezt az ajánlatot.
-Angliába.Így nem kell idegen nyelvet tanulnotok.-mosolygott anyám.
Hát, igen. Gondoltam,hogy nem kocsival fogunk utazni. Ugyanis ahhoz, hogy az ember Amerikából elutazzon Angliába repülőre van szükség.
-Aha.Öhm…én..
-Igen?- nézett rám any és apa.Nyilván azt gondolták ők a legszuperebb szülők a világon.
-Ez nagyszerű ötlet!- kezdtem- De…én…inkább itthon maradnék. Nem hagyhatok ki egy hetet a suliból. Nagyon lemaradnék.
-Hát, te tudod.-mondta apa.Ezek az én szüleim! A lényegtelen dolgokon ( mint a szakításom) elrágódnak egy hónapig , de azon hogy egyetlen lányuk két hétig egyedül marad otthon egyszerűen átsiklanak.- De Angi nénikéd meglátogat egyik nap.
-Rendben.
-Mike?-néztek mindketten az öcsémre.Na ná. Mintha egy öt éves helyesen tudna dönteni.
- Én megyek.-mondta Mike.
-Nagyszerű. Két nap múlva indulunk.
Két nap. Két nap múlva enyém lesz az egész ház. Vacsora után gyorsan letusoltam és lefeküdtem. Mielőtt lekapcsoltam a villanyt ránéztem az éjjeli szekrényen álló képre.
Adam gúnyosan bámult rám a képről.