2009. augusztus 30., vasárnap

2. fejezet

-Megjöttem! -kiabáltam, amikor beléptem a házba. Anya épp palacsintát sütött. Este hétkor.
-Szia kicsim! Mimi megint kiszökött. -mondta. Ez mindent megmagyaráz. Mimi az öcsém aranyhörcsöge. Valahogy mindig kiszabadul és csak a palacsinta illatára kerül elő. Szerintem ez elég fura.
-Mi történt már megint? – nézett rám anya a tűzhely mellől összeráncolt szemöldökkel. A „Már megint” arra utalt, hogy majdnem minden nap történt velem valami hasonló. Mintha valami balszerencse-mágnes lennék. Néha én magam is elcsodálkozom, hogy még élek. Múlt héten például elkezdték felújítani a szomszéd ház tetejét. Amikor iskolába menetelmentem a ház előtt csaknem eltalált egy lehulló cserép.
-Semmi, csak esik az eső.- mondtam. Nem tudtam kiverni a fejemből annak a fiúnak a pillantását.
-Értem. -fordult vissza a tűzhelyhez- Öltözz át és gy…-ebben a pillanatban Mimi úgy döntött megunta a kóborlást és előbújt a konyhaszekrény alól. Anyának több se kellett ,megragadta a kis hörcsögöt és visszarakta a ketrecébe.
Úgy döntöttem eleget láttam. Felmentem a szobámba, hogy átöltözzek. Ahogy beléptem az ajtón rögtön láttam, hogy valami megváltozott. Valami, de nem tudtam rájönni, hogy mi. Az ágy ott állt a fal mellett, az íróasztal a az ablak alatt, az éjjeli szekrény is ott volt az ágy mellett és azon ott volt….Igen, ott volt egy kép rólam és Adamről, amit nem én raktam oda. Határozottan emlékszem, hogy azt a képet beraktam egy nagy dobozba –az összes olyan cuccal együtt, amelyeknek bármi köze volt Adamhez- és levittem a pincébe. Ez a kép is ott volt a dobozban, méghozzá a legalján. Hogy került mégis ide?
-Mira! Gyere vacsorázni!- kiabált fel az öt éves öcsém.
-Nem vagyok éhes! -kiabáltam vissza, pedig igazság szerint nagyon éhes voltam. Egészen addig amíg meg nem láttam a képet. Ez elvette az étvágyam. Rájöttem, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Egy ilyen lány mint én, egy olyan srác nélkül mint Adam csak egy rakás szerencsétlenség.
Miket hordok itt össze? Ez mind a képről jutott eszembe? Boldognak kéne lennem, hogy vége. Vége örökre. Adam és én…Ránéztem a képre. Tökéletesek voltatok együtt. -sugallta .
-Palmira! Gyere vacsorázni, meg kell beszélnünk valamit! -ez már apa hangja volt.Gyorsan átöltöztem és lefutottam a lépcsőn. Már az egész család az asztalnál ült. Szuper, szóval családi kupaktanács lesz.
-Gyere szívem, ülj le. -szólt anyám és két palacsintát tett a tányéromra. Óvatosan leültem a székre, készen arra, hogy gyorsan felálljak, ha a beszélgetés kínos irányba fordulna. Például, ha ismét a szakításomat tárgyalnánk meg, mint az elmúlt egy hónapban majdnem minden este.
-Nos, ha már így összejöttünk –kezdte apa –lenne egy bejelentésem. Anyátok és én elutazunk egy időre, jobban mondva két hétre vakációzni és arra gondoltunk, mivel a tavaszi szünet egy hét múlva lesz, ti is velünk jöhetnétek.
Anyáék gyakran utaznak. Voltak már Olaszországban, Japánban, Ausztráliában. Rendszerint minket nem vittek magukkal, legalábbis engem nem. Mike-ot az öcsémet mindig elvitték a nagynénénkhez, aki a szomszéd kisvárosban lakik. Én rendszerint itthon maradtam. Nem rajongok az utazásért .A repülőktől félek a legjobban. Igen, félek. Szóval előfordul, hogy egy-egy hétre itthon maradok. Egyedül. De két hétre még soha nem utaztak el. És nem ajánlották fel még soha, hogy kivesznek egy hétre a suliból. Soha. Még egy napra sem szoktak elkérni. Most nyilván azt gondoljátok kapva- kapok az alkalmon és igent mondok.- Mindegy, hogy félek-e az utazástól vagy sem. Egy hét lógás a suliból minden félelmemet el kéne, hogy oszlassa. Hát, aki erre fogad, hatalmasat fog koppani. Engem senki nem vehet rá, hogy felüljek a repülőre.
-Öhm...Ez nagyon szuper. Hova mentek?- kérdeztem. Megpróbáltam lelkesnek tűnni, miközben azon gondolkodtam, hogyan utasíthatnám vissza ezt az ajánlatot.
-Angliába.Így nem kell idegen nyelvet tanulnotok.-mosolygott anyám.
Hát, igen. Gondoltam,hogy nem kocsival fogunk utazni. Ugyanis ahhoz, hogy az ember Amerikából elutazzon Angliába repülőre van szükség.
-Aha.Öhm…én..
-Igen?- nézett rám any és apa.Nyilván azt gondolták ők a legszuperebb szülők a világon.
-Ez nagyszerű ötlet!- kezdtem- De…én…inkább itthon maradnék. Nem hagyhatok ki egy hetet a suliból. Nagyon lemaradnék.
-Hát, te tudod.-mondta apa.Ezek az én szüleim! A lényegtelen dolgokon ( mint a szakításom) elrágódnak egy hónapig , de azon hogy egyetlen lányuk két hétig egyedül marad otthon egyszerűen átsiklanak.- De Angi nénikéd meglátogat egyik nap.
-Rendben.
-Mike?-néztek mindketten az öcsémre.Na ná. Mintha egy öt éves helyesen tudna dönteni.
- Én megyek.-mondta Mike.
-Nagyszerű. Két nap múlva indulunk.
Két nap. Két nap múlva enyém lesz az egész ház. Vacsora után gyorsan letusoltam és lefeküdtem. Mielőtt lekapcsoltam a villanyt ránéztem az éjjeli szekrényen álló képre.
Adam gúnyosan bámult rám a képről.

2009. augusztus 29., szombat

1. fejezet

Két kard penge összeütközik. A gép sípol. Valaki felnevet. Ismét összeütközik két penge…

Belépek a termbe.Imádom ezeket a hangokat. Sok ember kiakad ha sokáig kell hallgatnia, azt mmeg kell hagyni a fejfájásnak nem tesz túl jót,de én mindig megnyugszom,amint meghallom.A barátaim integetnek a terem sarkából.Megpróbálok rájuk mosolyogni,de csak egy vicsorgás szerű félmosolyt sikerül kipréselni magamból.A tavasz az oka! Az az oka mindennek.Mindenfelé szerelmes párok lófrálnak,az utcán,a suliban,a parkban,a buszon.Mindenhol.Persze tudat alatt tisztában vagyok vele,hogy nem a világban van a hiba,hanem bennem. Végülis engem dobtak pont az egy éves évfordulón.Adam úgy gondolja, nem vagyok elég dekoratív és tapasztalt.És ezt persze azonnal közölte is velem,amint gyanútlanul besétátam a pizzériába,ahol várt rám.Hát ha valaki.Adam tényleg mondhat ilyet,ezt nem azért mondom mert még mindig szeretem,nem.Az elmúlt egy hónap alatt sikerült meggyőznöm magam, hogy nem szeretem és jobban belegondolva nem is szerettem soha.De attól még hogy nem szeretem (és nem is szerettem) el kell ismernem,hogy Adam nagyon dögös és tapasztalt- tudom,hogy az mert már az első randinkon elmesélte,hány csajjal kavart előttem.A haja fekete, a szeme kék.Kicsit sápadt ugyan,de ezt leszámítva tökéletes.

Szóval ha valaki,hát Adam dobhat csakúgy egy lányt az évfordulójukon.

-Még mindig amiatt a szemét miatt rágod magad?-kérdezte Rebecca amikor odaléptem hozzájuk és lültem a teremvégében ledobált szivacsokra.

-Nem rágom magam.-ellenkeztem.-Csak tudod ma három párocskával futottam össze csak a buszon,ebből kettőt ismertem.És…

-Figyelj Mira,az élet megy tovább.Csak azért mert dobott egy szemét…

-Nem szemét.-vágtam közbe.

-…még nem kell utálnod az összes szerelmest.

-Szállj már le róla! Joga van azt utálni, akit akar.- szólt közbe Marcus.Ő a társoságunk zsenije.Jogi egyetemre készül ezért előszeretettel beszél latinul, közmondásokat és általa viccesnek gondolt szavakat nyög be minden percben,és gyakran használ olyan kifejezéseket mint „tiltakozom” és a „joga van hozzá”.Szerinte ez roppant menő.

-Nekem meg jogom van elmondani a véleményemet.-vágott vissza Rebecca.

Én csak csendben ültem. Mit mondhattam volna? Ahelyett, hogy a témához szóltam hozzá, megkérdeztem,hol vannak a többiek. Normális esetben előfordul, hogy tízen is ülünk itt a sarokban.

-Nem tudom.-feleli Reb.- Gabe beteg lett, Anne sokat tanul.A többiek lusták.

Ezen mosolyognom kellett. Rebecca soha sem bocsátkozott, hosszas felsorolásba.Mindig elvesztette a lelkesedését,ha kettőnél több nevet és eseményt kell elmesélni.

-Mi sem vagyunk túl aktívak.-mondtam.

-Elromlott a találatjelző.Minek fárasszam ki magam,ha úgy sem tudunk bekötni

-Gyerünk lányok,föl!- tápászkodott fel Marcus.-Nekem jogom van ahhoz, hogy vívjak.Jössz Palmira?

-Ha megvárod amíg bemelegítek…-álltam fel én is mosolyogva.

Két órával később majdnem vidáman léptem ki a Sportcentrumból. Szemerkélt az eső és este hat óra lévén már kicsit szürkült. A buszmegálló öt percre volt az épülettől. Ránéztem az órámra és bosszúsan vettem észre,hogy lekéstem a buszt, a következő pedig csak egy óra múlva jön.

-Szuper.- motyogtam. Most sétálhatok haza.

Fél óra múlva szakadó esőben gyalogolva fordultam be az utcánkba. Akkor láttam meg előszőr. Sötétbarna haja vizesen tapadt a fejére, fekete pólója rásimult izmos felsőtestére. Tekintetem a cipőjére vándorolt. Nem tehetek róla, de ha egy helyes srác jön szembe az utcán én rögtön a cipőjét nézem. A lábbeli sok mindent elárul a viselőjéről. Rajta fekete Nike sportcipő volt. Tökéletes választás. Felnéztem. Pillantásunk találkozott. Szénfekete szeme kíváncsian megvillant. Megpróbálkoztam egy mosollyal. A szemei szinte megbabonáztak…

Hirtelen valami hideg és vizes terítette be a hátamat.Eddig egész jól kivédtem az eső támadását a rozoga esernyőmmel.de most tetőtől talpig beterített a sáros víz. Még egy pillantást vetettem az ismeretlen srácra. Szája körül gúnyos mosoly játszott,vagy inkább a nevetését próbálta visszafojtani?

Felháborova fordultam meg,hogy megtudjam,kinek köszönhetem a megelőlegezett húsvéti locsolást. Egy kék teherautó volt a bűnös és egy útszéli pocsolya. A sofőr nevetve integetett és elhajtott.

Visszafordultam, hogy megnézzem, hogyan reagál a sofőr nevetésére a fiú. Vajon most már nem fogja vissza magát és kinevet? Vagy gúnyosan és lenézően mosolyog?

De amikor megfordultam a srác már eltűnt.