1. fejezet

Két kard penge összeütközik. A gép sípol. Valaki felnevet. Ismét összeütközik két penge…

Belépek a termbe.Imádom ezeket a hangokat. Sok ember kiakad ha sokáig kell hallgatnia, azt mmeg kell hagyni a fejfájásnak nem tesz túl jót,de én mindig megnyugszom,amint meghallom.A barátaim integetnek a terem sarkából.Megpróbálok rájuk mosolyogni,de csak egy vicsorgás szerű félmosolyt sikerül kipréselni magamból.A tavasz az oka! Az az oka mindennek.Mindenfelé szerelmes párok lófrálnak,az utcán,a suliban,a parkban,a buszon.Mindenhol.Persze tudat alatt tisztában vagyok vele,hogy nem a világban van a hiba,hanem bennem. Végülis engem dobtak pont az egy éves évfordulón.Adam úgy gondolja, nem vagyok elég dekoratív és tapasztalt.És ezt persze azonnal közölte is velem,amint gyanútlanul besétátam a pizzériába,ahol várt rám.Hát ha valaki.Adam tényleg mondhat ilyet,ezt nem azért mondom mert még mindig szeretem,nem.Az elmúlt egy hónap alatt sikerült meggyőznöm magam, hogy nem szeretem és jobban belegondolva nem is szerettem soha.De attól még hogy nem szeretem (és nem is szerettem) el kell ismernem,hogy Adam nagyon dögös és tapasztalt- tudom,hogy az mert már az első randinkon elmesélte,hány csajjal kavart előttem.A haja fekete, a szeme kék.Kicsit sápadt ugyan,de ezt leszámítva tökéletes.

Szóval ha valaki,hát Adam dobhat csakúgy egy lányt az évfordulójukon.

-Még mindig amiatt a szemét miatt rágod magad?-kérdezte Rebecca amikor odaléptem hozzájuk és lültem a teremvégében ledobált szivacsokra.

-Nem rágom magam.-ellenkeztem.-Csak tudod ma három párocskával futottam össze csak a buszon,ebből kettőt ismertem.És…

-Figyelj Mira,az élet megy tovább.Csak azért mert dobott egy szemét…

-Nem szemét.-vágtam közbe.

-…még nem kell utálnod az összes szerelmest.

-Szállj már le róla! Joga van azt utálni, akit akar.- szólt közbe Marcus.Ő a társoságunk zsenije.Jogi egyetemre készül ezért előszeretettel beszél latinul, közmondásokat és általa viccesnek gondolt szavakat nyög be minden percben,és gyakran használ olyan kifejezéseket mint „tiltakozom” és a „joga van hozzá”.Szerinte ez roppant menő.

-Nekem meg jogom van elmondani a véleményemet.-vágott vissza Rebecca.

Én csak csendben ültem. Mit mondhattam volna? Ahelyett, hogy a témához szóltam hozzá, megkérdeztem,hol vannak a többiek. Normális esetben előfordul, hogy tízen is ülünk itt a sarokban.

-Nem tudom.-feleli Reb.- Gabe beteg lett, Anne sokat tanul.A többiek lusták.

Ezen mosolyognom kellett. Rebecca soha sem bocsátkozott, hosszas felsorolásba.Mindig elvesztette a lelkesedését,ha kettőnél több nevet és eseményt kell elmesélni.

-Mi sem vagyunk túl aktívak.-mondtam.

-Elromlott a találatjelző.Minek fárasszam ki magam,ha úgy sem tudunk bekötni

-Gyerünk lányok,föl!- tápászkodott fel Marcus.-Nekem jogom van ahhoz, hogy vívjak.Jössz Palmira?

-Ha megvárod amíg bemelegítek…-álltam fel én is mosolyogva.

Két órával később majdnem vidáman léptem ki a Sportcentrumból. Szemerkélt az eső és este hat óra lévén már kicsit szürkült. A buszmegálló öt percre volt az épülettől. Ránéztem az órámra és bosszúsan vettem észre,hogy lekéstem a buszt, a következő pedig csak egy óra múlva jön.

-Szuper.- motyogtam. Most sétálhatok haza.

Fél óra múlva szakadó esőben gyalogolva fordultam be az utcánkba. Akkor láttam meg előszőr. Sötétbarna haja vizesen tapadt a fejére, fekete pólója rásimult izmos felsőtestére. Tekintetem a cipőjére vándorolt. Nem tehetek róla, de ha egy helyes srác jön szembe az utcán én rögtön a cipőjét nézem. A lábbeli sok mindent elárul a viselőjéről. Rajta fekete Nike sportcipő volt. Tökéletes választás. Felnéztem. Pillantásunk találkozott. Szénfekete szeme kíváncsian megvillant. Megpróbálkoztam egy mosollyal. A szemei szinte megbabonáztak…

Hirtelen valami hideg és vizes terítette be a hátamat.Eddig egész jól kivédtem az eső támadását a rozoga esernyőmmel.de most tetőtől talpig beterített a sáros víz. Még egy pillantást vetettem az ismeretlen srácra. Szája körül gúnyos mosoly játszott,vagy inkább a nevetését próbálta visszafojtani?

Felháborova fordultam meg,hogy megtudjam,kinek köszönhetem a megelőlegezett húsvéti locsolást. Egy kék teherautó volt a bűnös és egy útszéli pocsolya. A sofőr nevetve integetett és elhajtott.

Visszafordultam, hogy megnézzem, hogyan reagál a sofőr nevetésére a fiú. Vajon most már nem fogja vissza magát és kinevet? Vagy gúnyosan és lenézően mosolyog?

De amikor megfordultam a srác már eltűnt.